Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Tekergő menyasszony...Avagy hopp cica hajj 1. fejezet

Mindenkinek van végzete. Én mindig azt gondoltam, hogy magam fogom alakítani az életemet. Dacolok bármivel, akár a sorssal, a döntéseim alapján jutok előrébb az életben, és mindig azt teszem, ami az adott helyzetben a legjobbnak tűnik. A legtöbb embernek van választási lehetősége, hogy jobbra megy, vagy balra. Vagy egyenesen előre- neki a falnak… Nekem nem jutott választás…

 

§



Talán ideje lenne szépen, sorban kezdenem. Dyana Tillage vagyok, egy Beauxbatonsi diáklány. Mármint… Csak voltam… Édesapám – Thomas Tillage, a Föld legjobb aurorja volt. – 10 éves koromban, egy balesetben az életét vesztette. Ekkor költöztünk édesanyámmal és a húgommal Párizsba. Innen kezdve felbolydult életünk. Indult az iskola és anya „aranyvér” mániája. Az előbbiben kimondottan jó eredményeket értem el, számomra egyértelmű volt, hogy apám nyomdokaiba lépek. Anya erről nem tudott, de én ezt nem éreztem fontosnak. Ami az utóbbit – mármint a mániát – illeti, egyre súlyosabb fázisokba lépett. És a legnagyobb baj az volt, hogy a húgomat már így nevelte. Anneból szörnyű perszóna lett, éppúgy, ahogy az édesanyámból is. És ez egyetlen személy műve… Az Övé… Akit nem nevezek nevén… Nem is tudom, van-e keresztneve egyáltalán…
Viszonylag rendben mentek a dolgok, addig a pillanatig, amíg a hatodik évemet be nem fejeztem. Otthon, anya mellett a Nő fogadott. Nő??? Inkább valami rettenetes hárpia… Minden dühöm rá irányult, épp ezért nem töltött el örömmel a tudat, hogy ott látom. Elém sietett, megölelt és megsimogatta az arcom. Elhúzódtam volna, de anya szeme azt üzente: TŰRJ!!!
- Akkor minden rendben lesz, ugye, Dorothea? – fordult mosolyogva anyához. Ő viszonozta. Pedig senki sem szólítja a teljes nevén…
- A lányok még nem tudnak róla… Majd ma este leülök és beszélek velük… Aztán majd hopponálunk hozzád… Mármint, ha áll még a meghívásod erre a hétre…
- Természetesen. Ami a fiúkat illeti… Regulusszal nem lesz gond. De a másik… Tudod, milyen nehezen… Sárvérű barátok… Állandó büntetések… Legszívesebben… Mindegy… - sóhajtotta, már csak a látványos krokodilkönnyek hiányoztak az előadásához. – Mindegy – ismételte, majd rám mosolygott. Kirázott a hideg is. – Majd Dyana jó hatással lesz rá. Igen, ebben egészen biztos vagyok… Hiszen Thomas így akarta… Csak nem tévedett, amikor azt kérte, hogy a gyermekeink együtt legyenek…
Én csak kamilláztam a sarokban, és azzal a tipikus mégis- mi- a- fenéről- beszéltek – ti??? tekintettel néztem anyára. Ő csendben mögém lépett, és mint azok a kimondottan jó anyák, végigsimított a vállamon.
- Minden rendben lesz. Úgy fognak viselkedni, ahogyan kell! – A szorítása egyre erősebb lett. Én csak erőtlenül bólintottam egyet, pedig nem voltam túl biztos az együttműködésben. De hallgattam. Kierőszakoltam magamból egy mosolyt a távozó Mrs. Black felé. Majd miután az eltűnt, dühösen fordultam hátra.

 

§



Amikor anya az első pár mondat végére ért, nem tudtam eldönteni, hogy most sírjak vagy nevessek. Mivel az előző a mi családunkban nem szokás, ezért az utóbbi mellett döntöttem. Egyszerűen nem akartam elhinni, amit mondott, hiszen olyan abszurd volt…
- Én? Mint mennyasszony? Nem tudom, ki van most szerencsétlenebb helyzetben… Én vagy a vőlegény - kérdeztem fulladozva a röhögéstől. Ám a következő mondata belém szorította a levegőt. Két okból is.
- Te… Én tényleg sajnálom, Dyana. Hidd el, ha rajtam múlott volna, akkor nyáron Malfoy felesége lennél… De ha egyszer apád ennek a Blacknek ígért…
Hiába háborogtam, sírtam, anyát a nyári esküvőről bizony lebeszélni nem lehetett. Dühöngve vonultam a szobámba, hogy a vőlegényemmel való találkára készüljek. Semmi kedvem nem volt hozzá. Elméletileg Blanchehoz készültem, de a látogatás miatt ez most nem volt lehetséges… A családunk – anyának hála, az összes aranyvérű családdal kapcsolatban állt. De a legjobb kapcsolat a Malfoyokkal alakult ki. A két család hosszú heteket töltött egymásnál, ami számomra felért egy halálsorral. Sajnos ittlétük alkalmakor egyszer sem sikerült kibújnom a vendéglátói szerepkör alól. Viszont náluk csak egyszer voltam, pontosabban tavaly. A fiú melletti szobában kaptam helyet, ami már először is megkondította bennem a vészharangot. És nem tellett bele sok idő, amíg megjelent a szobámban, egyértelmű szándékkal. Igen… Örömmel csuktam be magam mögött az ajtót. Csak sajnos Anne ránk nyitott. Egész nyáron nem mehettem sehova, azért mert megpróbáltam megfojtani… De azért jó érzés volt… Épp azért, ha arra gondolok, hogy a mennyasszonya lennék… Hát, a hideg is kiráz… Akkor azt mondom most: Hála az égnek, hogy másnak ígértek… Nem mintha annyira boldog lennék, hiszen a páromat nem is ismerem… De ha van valaki, akit jobban gyűlölök még Mrs. Blacknél is, az Lucius Malfoy.
- Mindent elrendeztem – toppant be hozzám anya. Leült mellém az ágyra és a szemembe nézett. – A jövő tanévet a Roxfortban töltöd.
- Hogy micsoda? - Pattantam fel. Ám a dühös tekintet miatt ellenkezni nem mertem. – Mégis miért?
- A célod továbbra is az legyen, hogy a legjobb eredményeket érjed el a RAVASZ-on. Mindemellett az sem árt, ha megismered jobban a jegyesed, és annak társaságát. Na meg az országot, hiszen abban fogsz élni. De ne aggódj annyira, a húgod is veled megy. – Kösz, anya, most megnyugtattál… - És beszéltem a barátnőd édesanyjával is, úgyhogy a kis Julie is veled tart.
Anya az ajtó felé indult. A sok rossz hír mellett csak az nyújtott némi vigaszt, hogy Blanche is velem jön. Nem tudom, hogy hogyan tudta rábeszélni a családját, de a lényeg, hogy sikerült. Persze, a többiek előtt általában én is a nevén hívom, de néha a beceneve legkülönbözőbb változatai futnak ki a számon. Persze, ilyenkor én is megkapom érte a magamét. Ábrándozásaimból anya szakított ki. Már éppen felálltam volna, és azon törtem a fejem, hogy mégis milyen okot találhatnék ki arra nézve, hogy ne kelljen mennem. Kettesben még megoldanám valahogy… De ha a két anya jelen van… Akkor ez egy szörnyű kapcsolat kezdete lesz… A legrettentőbb viszont az a tény volt, hogy a Black családnál a tervek szerint két hetet töltünk, majd Julieval Londonba utazunk, és ott is leszünk a tanév kezdetéig. Ennek rettentően örültem, hiszen ez azt jelentette, hogy a másik látogatást megúszom… Éppen nyitottam volna a számat, mikor az ajtó kicsapódott a helyéről. Anne lépett be, majd rám meredt. Méregzöld szemei a szokásos Mit adsz azért, hogy hallgassak? tekintettel meredtek rám. Én csak megrántottam a vállam, mire ő haját hátradobva anyához fordult.
- Tudsz róla? Dy megverte a hazaúton Simon Gautiert! – Anya villámló tekintettel meredt rám. Nesze neked alibi…
- Tudod, kiábrándító vagy. És még Mrs. Balck azt hiszi, hogy te leszel jó hatással a fiára? Az egyik legrégebbi család leszármazottját megverni!? Nem is baj, ha nem találkozik veled most az a fiú… Szobafogság! – Hip Hip Hurrá!!! – Te szépen itthon maradsz, és ki nem teszed a lábad addig, amíg vissza nem értünk. Világos? Majd üzenek a baglyoddal, hogy mikor érünk haza. Ne feledd, a varázslataimat kijátszani úgysem tudod…
Hanyatt feküdve heverésztem az ágyamon, és vártam, hogy távozzanak. Néha elkaptam Anne pillantásait. Nem is hasonlítunk egymásra. És nem csak belülről… Már ránézésre sem lehet megmondani rólunk, hogy testvérek vagyunk. A haja a válláig ér, és egyenes, lenszőke az egész, míg a szemei a zöld különböző árnyalatait veszi föl. Az én hajam, bár néha összevissza áll, fekete és hullámos. Az évek kitartó munkáját mutatja, hogy derék alá ér már. A szemeim pedig sötétkékek. Én az apámra ütök, ő pedig anyára. És erre mindketten büszkék vagyunk. Anne megvet minden sárvérűt, én pedig még csak a számra sem venném ezt az elnevezést soha…
Megkönnyebbülve hallottam, hogy csapódik a bejárati ajtó. Az ablakot kinyitva integettem nekik. Majd egy pillanat alatt eltűntek. Én még mindig mosolyogtam, de az ok teljesen más volt. Simont megverni nem volt nagy gond, általában mindenki így jár, aki szajhának nevez. A meghökkent fiú emléke még jobb kedvre sarkallt. Lekapcsoltam a villanyt. Az tény, hogy anya varázslatai nagyon erősek, még a minisztériumban is megirigyelhetnék. De hát… Milyen az a leendő auror, aki nem tudja kijátszani a védő varázslatokat? Na jó… Valószínűleg az a tény, hogy illegális animágus vagyok, nem sokat lendítene a pályafutásomon… De legalább a szabadságom kiélhetem… Blanche mindig azzal cukkol, hogy többet vagyok állat, mint ember. És ennek nagyon jó oka van… Emlékszem, rettentően vártam azt az átváltoztatástan órát, amikor az animágiáról tanultunk. Rengeteg kérdéssel bombáztam a tanáromat, de legnagyobb megrökönyödésemre, a legfontosabbra nem tudta a választ. És pedig arra, hogy hogyan lehet változtatni az alakot. Emlékszem is erre a beszélgetésre.
- Mademoiselle Dyna – Ő volt az egyetlen, aki így szólított. Szerettem a tanárurat, és ő is engem, hiszen a legjobb diák voltam az évfolyamon… Furcsa is lett volna, ha nem ment volna… Hiszen az említett varázslatot 11 évesen sajátítottam el. Ezért is voltam olyan nagyon kíváncsi, ám a cher professeur* lehangolt.
– Akárhányszor is teszi fel ezt a kérdést, a válaszom akkor is ugyanaz marad. Az animágia nagyon nehezen megtanulható varázslat. És nincs olyan, hogy alakváltás. Mindenkinek van egy állata, ami a lelkét szimbolizálja. De ez a születésünkkor kialakul, ezen nem változtathatunk. Tehát, egy kutyából nem lesz macska, és fordítva sem lehetséges.
- Én nem is így gondoltam. Hanem, hogy az adott fajon belül? Vagy például, a méret. – Magamban kirázott a hideg az előbbi hasonlatra, de Blanche csak mosolygott rám.
- Ez sem lehetséges, vagy legalábbis nincs róla tudomásunk. Persze, nagy erejű varázslók közül lehet, hogy van, aki képes erre, de mint mondtam, nem volt rá még példa… Most pedig, kellemes napot kívánok. És ne felejtsék el leadni a másfél méteres házit a…

Itt végett is ért a kellemes emlék… na tehát, ki vagyok én, hogy megkérdőjelezzem a tanár tudását? Bár, azért szíven ütött, hogy nem tudta a választ. Mire a gondolat végére értem, már egy párduc nézett vissza a tükörből. Elmosolyodtam. – Jelen esetben vicsorogtam… - Majd erősen koncentráltam. Felugrottam az ablakpárkányra, majd belevetettem magam az esti forgalomba. Párizs utcáin nem volt feltűnő egy fekete kiscica. Na, erre varrjál gombot, professeur! Egészen addig sétáltam, amíg el nem értem a Levrat család házát. Nagy nehezen felmásztam Julie ablakához, ami egy 25 centi hosszú testtel nem is volt olyan könnyű… Ám barátnőm nem nyitotta ki azt. Pedig tudta, hogy jövök… Addig kapartam az üveget, amíg be nem engedett.
- Na végre, hogy ide értél, azt hittem, hogy elvesztél út közben! - Én csak hozzá dörgölőztem a lábához, és hangosan doromboltam. Macskaként sokkal könnyebben fejezem ki az érzelmeimet, és soha nem tudnak rajta kapni semmin. Ugyanis nem vagyok érzékelhető. Nem tudom, hogyan, de amikor a Minisztériumban jártunk, kipróbáltuk Blanche-sal, és láss csodát, a megfigyelő rendszer – ami nem kevés varázslattal lehetett ellátva… - nem észlelt minket. Miután kinyilvánítottam a viszontlátás örömeit, az ágyra heveredtem, majd visszaváltoztam. Blanche mellém feküdt, és csendben vizslatott. Most nem engedtem, hogy a fejembe lásson, pedig általában ilyen módon érintkezünk. Ez rendkívül hatásos, például a büntetőmunkák alatt is… Tényleg, azt hiszem, anya erről elfelejtett szólni Black asszonyságnak… De hát mindegy… Amiről nem tud, az nem fáj… Ugye?
- Szokatlanul csendes vagy… Mi történt veled? Éreztem, hogy van valami… Meg hát ez a Roxfortos ügy…
- Tényleg? Hogy hogy anyukád elengedett?- Tereltem el a szót.
- Nem tudom. Először azt hittem, valami varázslat alatt áll… De nem… De hát az a lényeg, hogy együtt megyünk, nem? Hiszen mit is csinálnék nélküled, Zsebcicus?
Csendben mosolyogtam. Igen, a neveken is megérződik, hogy gyerekek találták ki. És ami azt illeti, Julie kreatívabb volt, mint én… De hát, ez van…
- Ilyenkor úgy irigyellek. A suliban is… Ha meguntad a nyüzsgést, akkor elvonultál valahová, és utána már kiscicaként aludtál az ölemben… Bezzeg én… Tőlem szívrohamot kapnának az emberek, ha úgy hirtelen megjelennék…
- Ilyen az élet… Rettentő igazságtalan… De ha akarod, rád foghatjuk, hogy egy kutya vagy… Jó nagy… Hatalmas fogakkal… Nem… - Ráztam meg a fejem. – Azt hiszem, a kutya mégis kilőve…
- Mrs. Black járt nálatok? – szegezte nekem a kérdést.
- Vőlegényem van – mondtam, majd ijedten kaptam a szám elé a kezem. Ez szerintem egy rejtett képessége. Érdekfeszítően társalog veled, majd neked szegez, egy ide egyáltalán nem illő kérdést. A válasz meg csak úgy jön magától. Blanchenak felcsillant a szeme. Nagyot sóhajtottam és folytattam. Ha már egyszer elkezdtem.
- Ma derült ki, hogy apa öt évesen oda ígért…
- Jaj, de romantikus! – Lelöktem az ágyról.
- Mrs. Black idősebb fiához – fejeztem be a mondatot. A barátnőm csak pislogott, majd nyögve visszaült az ágyra.
- És most mi lesz? Hozzámész? Bár sok idő van még addig… - Finoman és nőiesen horkantottam egyet.
- Anyaék nyárra tervezik az esküvőt. Szerintem meg vannak húzatva… Ezért kell mennem Roxfortba. Mert Black is oda jár… Hogy megismerjem… Bár… Most ezt a két hetet London előtt náluk töltöttem volna, de anya szobafogságra ítélt…
- Gautier miatt? Nem is baj… Legalább van időd, hogy felkészülj rá… És hogy néz ki? Milyen srác? Hogy hívják?
- Miért nem kérdezel egyből többet? Hogy néz ki? Fogalmam sincs, bár ha az anyjából indulunk ki… Akkor gondolom vámpír fehér bőr… Kerek testalkat… És rettenetes hangerő… Jaj, elképzeltem…
- Szörnyű az a nő - értett velem egyet a barátnőm.
- Amúgy nem lehet olyan rossz ember, ha az anyja szavaiból indulok ki…
- Ne feledd, minden anya elfogult!
- Ez nem az! – Nevettem fel. – Azt mondta, hogy a fia mugli származású diákokkal van együtt, és hogy sok büntetőmunkája van… És hogy állandóan csavarog…
- Ismerős valahonnan… - Vigyorgott rám. – És hogy hívják?
- Blacknek – feleltem értelmesen. – Nem tudom a keresztnevét. Az asszony sosem mondta még…
- Az nem feltétlenül hátrány… És hozzámész?
- Először ismerjem meg, és legyünk barátok. Egyelőre ez a legfontosabb… Őszinte leszek, nem szeretnék férjhez menni… De ahogy az anyákra gondolok… Egyik rosszabb, mint a másik… Majd lesz valahogy…
Ekkor kinyílt az ajtó, és a barátnőm szakasztott mása lépett be a szobába. Csak idősebb kiadásban. A karcsú nő még mindig copfba kötve hordta aranyszőke haját. Szív alakú arcára kiült a kedvesség, barna szemei pedig melegséget sugároztak. Felpattantam az ágyról, és Madame Levrat karjaiban ugrottam. Ő felnevetett, és megborzolta a hajamat.
- Örülök, hogy végre látlak. Gondoltam, hogy már megjöttél, de nem akartalak zavarni titeket. Hiszen olyan régen találkoztatok utoljára… Ma reggel, nem? – A nő kedveskedve megigazította a pulcsimat.
- Ezt vedd le, meleged lesz. Édesanyád telefonált az előbb, hogy nem adtál-e le semmi SOS jelzést Julie felé… És meg mondtam, hogy felesleges a morze, mert az én édeslányom semmilyen jelet nem ért meg. Szóval megnyugodott… A baglyod pedig már a tizedik kört teszi a konyhában. Ezért is jöttem föl… - Ezzel beengedte a madarat. – Gyertek le vacsorázni, ha elolvastad a leveled.
Éósz a vállamra szállt, majd a levéltől megszabadulva, túrni kezdte a tollait. Nem véletlenül lett az a neve, ami. A háta végig fekete, elől pedig hófehér. Az oldalán lágy átmenet látszik, pont amikor hajnalban felváltja a sötétséget a fény.
- Emlékszel még Lily Evansra? – kérdeztem a barátnőmtől. Ő csak a fejét rázta. – Ő jött múltkor arra a bájital versenyre... – Vártam, mikor esik le a tantusz. – A második lett... – Még mindig semmi. – Őt sértette vérig Gautier... – Nagyot koppant, az biztos.
- Leveleztek? – A felismerés örömmel töltötte el. – Ő Roxfortos, nem? És hetedikes?
- Aham. És most kaptam tőle egy meghívást. Igazából, úgy kezdődött, hogy irt nekem, hogy megköszönje, hogy akkor befogadtuk a szobánkba, és hogy kiálltam mellette Gautierrel szemben. De persze, egyszerre meg is szidott ezért…
- Prefektus… - motyogta a barátnőm. Egyet értve bólintottam.
A választ gyorsan megírtam, és Éószt útjára engedtem. Nagyon örült nekem, hisz nem kis távot kell megtennie. Kaptam is érte egy megrovó pillantást, majd szárnyra kélt. Én is örültem a lány meghívásának. Nem csak azért, amiért Julie. Az is előny, hogy lesz valaki, aki tud leírást adni a suliról, és hogy hogyan mennek ott a dolgok. És azért is örültem, mert tud leírást adni valakiről. Még pedig Blackről. Tudnia kell, hogy kicsoda, hiszen évfolyamtársak. Ezzel a tudattal, kellemesen telt az este… 
 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.