Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


T.K.. 2. f.

 - Sikerült kiderítened valami értelmeset is Lilytől, vagy maradunk a bunkó, hülye, egoista és neveletlen verziónál? 

Én csak a fejemet ingattam és próbáltam nem eltévedni London utcáin… Hiszen olyan régen jártam itt utoljára. Már csak két hét volt vissza a suli kezdetéig, amikor úgy döntöttünk, hogy megvásároljuk a szükséges tanszereket. Lily el akart kísérni minket, - pedig ő már júliusban megvette, amit lehetett -, de lebeszéltem róla. A szülei más programot terveztek, és nem akartam, hogy miattam legyen gond. Arról nem is beszélve, hogy én többet könyvesboltba Lily Evanssal nem megyek. Legutoljára is csak egy mugli boltba mentünk be, mire három – három!!! – óra után tudtuk kicipelni onnan… Az elmúlt heteket úgyis édes hármasban töltöttük, hála a meghívásának. Annyit azért beláttam, hogy jól megleszünk mi Roxfortban. Végre megtaláltam, amit kerestem. A Foltozott Üst egy pici és jelentéktelen kocsmának tűnt, ami mellett a muglik úgy mentek el, mintha ott sem lett volna. Nagy levegőt vettem, és beléptem. Belülről sem volt bizalomgerjesztőbb… Rámosolyogtam a mogorva pultosra és észrevétlenül osontunk ki a sikátorszerű udvarra. 
- A nőcsábászt kihagytad – szakítottam félbe a panaszáradatot. Julie kellően beleélte magát a vőlegényem ecsetelésébe. 
- Nem lehet valami kellemes figura, erre mérget vennék… Arról, hogy hogyan is néz ki, bezzeg egy szót sem szólt…
Elmosolyodtam az emlékre. Lily, miután tömören kifejezte a véleményét – az előbb felsorolt szavak szinonimáival… - keresztbe tett karral ellenkezett mindenféle könyörgésnek. 
- Úgy morogsz, mintha Neked kéne hozzámenni…
- Én csak aggódom helyetted is… Is nélkül… Nem látom, hogy Téged nagyon izgatna a dolog.
- Nyugi, Blanchika! Majd remegek, ha eljött az ideje…
Horkantott egyet, majd szerencsére ejtette a témát. Legalábbis addig, amíg felelevenítettem, hogy mit is vert a fejembe vörös barátnőm a téglafallal kapcsolatban.
- Hármat felfelé, kettőt keresztbe… - Julie előbb rájött, mint én, és pálcájával megkoppintotta a falat. Háromszor egymás után. Kanyargós, macskaköves útra érkeztünk. Éppen elindultunk, mire Julie folytatta a már sokat marcangolt témát. Az egyik nagy levegővételnél közbe szóltam.
- Akkor most, irány a Gringotts! Anya odaadta a kulcsot. Persze, előbb meg kellett esküdnöm, hogy nem viszem el a Tillage család vagyonát. Még csak az kéne nekem… Ha letettem a RAVASZ vizsgákat, akkor elmegyek – már ha fölvesznek… - aurorképzésre. Majd veszek egy kis házikót egy London közeli faluban. Az is lehet, hogy a képzés után jelentkezem Átváltoztatástan tanárnak a Beauxbatonsba. Fevrier professeur úgysem marad már sokáig… - Elmélázva figyeltem a boltok kirakatait… Üstök, baglyok, seprűk és mindenféle ezüst ketyerék. 
- Aham, persze. Azt kihagytad, hogy férjhez mész és szülsz egy rakat gyereket. Na meg persze, hogy én leszek a keresztanya… 
Nyögtem egy nagyot. Néha hajlamos vagyok elszállni a tényektől…
- Muszáj volt emlékeztetned erre? – sóhajtottam. Majd döbbenten jöttem rá, hogy magamban beszélek. A társam ugyanis lemaradt. A Czikornyai és Patza előtt állt, és első ránézésre a kirakatot nézte. 10 méter távolságból… Egy fiú állt az üveg előtt, és éppen frissen szerzett könyvét bújta. Nekem személy szerint nem az esetem, de tudtam, hogy ezzel most egyedül maradok. 
- Jaj, ne! - Odabotorkáltam Julie mellé, aki le sem vette a szemét a rövid barna hajú, kissé sápadt fiúról. Velünk egy idős lehetett. – Ugyan már, Blanchi! Azt hittem, kinőttünk már ebből… 
- A szerelem első látásra egy olyan dolog, amiből nem lehet kinőni… - fortyant fel. Belül hevesen bólogattam, de ezt most a világért sem árultam volna el.
- Hisz észre sem vesz… - Rájöttem, hogy rossz mondatot mondtam, ugyanis Julie megindult az ismeretlen felé, egy Azt majd meglátjuk! tekintet kíséretében. Sikerült elkapnom a karját, és ugyanabban a pillanatban kilépett két fiú a szomszéd boltból. 
- Remus, gyere már! – kiáltotta neki az egyik. A srác – Remus – felkapta a fejét, és megindult a hang felé. Kiengedtem a beszorított levegőt, és óvatosan elengedtem a karját. Julie olyan fátyolos tekintettel nézett rám, hogy tényleg megsajnáltam.
- Veszek neked egy fagyit, ha végeztünk! – Ajánlottam fel kiengesztelés gyanánt. Ő csak elszontyolodva bólintott egyet. 

§


Terhekkel megrakodva léptünk be Madam Malkin Talárszabászatába. Megkönnyebbülve dobtam le a cuccokat.
- Dy! – morgolódott Julie, majd az Ezek csak könyvek válaszomra utánozott. Ha Lily ezt látná…
- Hányadszorra is tetted tönkre az egész éves talárkészletedet, Tapmancs?
A srác, aki a zsámolyon állt nem volt ismerős, de hangja igen. Barátnőm gyorsan körbe vizslatott, majd csalódottan vette észre, hogy a két sötét hajú fiún kívül más nem tartózkodik az üzletben. 
- Nem tehetek róla, hogy nem bírják…
- Az én talárjaim minőségi anyagokból készülnek! – kérte ki magának rózsaszínbe öltözött boszorkány. Majd a rosszalló tekintetét ránk fordította. Mosolyogva jött felénk.
- Roxfort? – érdeklődött kedves hangon. Mi csak bólintottunk. A fiúk felé terelgetett minket, a hátsó részben ugyanis három zsámoly állt. A két fiú vígan tollászkodott, én pedig előre engedtem Juliet. Ő csak vicsorgott egyet.
- Ez az, csak légy önmagad, Blanche! – bátorítottam. Kaptam egy olyan pillantást, amit inkább nem írnék le, majd szótlanul felvánszorgott. A boszorkány ráadta a fekete anyagot, míg egy másik éppen a méreteket állította be. A fiúk nem sokáig aggódtak miattunk, folytatták, ahol abbahagyták. Viszont a témájuk érdekes volt. Kviddics… A legutóbbi meccsüket, és az újabb taktikákat elemezték. Észre sem vettem, hogy mikor szólaltam meg.
- Roxfort? Arról a csapatról beszéltek, ugye?
- Igen, mégpedig a Griffendél ház csapata – válaszolt készségesen a rövid hajú. 
- És milyen poszton játszol? – érdeklődtem. 
- Én vagyok a csapatkapitány és a fogó is. És immár öt éve, hogy minden kupát mi viszünk.
- Nem tudod véletlenül, hogy valamelyikháznál nincs-e hiány terelőkből?
A két fiú összenézett. Most a másik szólalt meg.
- De, nálunk most volt végzős mind a kettő. És hajtóból is hiány van. Én maradtam egyedül…
- Akkor imádkozom, hogy a ti házatokba kerüljek! – mosolyodtam el. Annyira elmerültünk a beszélgetésben, hogy észre sem vettem, hogy az egyik boszorkány végzett. Mármint inkább a hosszabb hajú fiúnak nem tűnt föl. Éppen a Világkupát boncolgattuk. Én hősiesen védtem a francia játékosokat. A szemüveges srác – ő a rövid hajú – pedig váltig kitartott egy másik mellett. Heves szóváltások alakultak ki köztünk. Julie és a másik srác csak figyeltek minket. Fél szemmel elkaptam a már türelmetlen boszorkány intését és felálltam. Odasétáltam a kész sráchoz, és felpislogtam rá. 
- Felengednél? – kérdeztem mosolyogva.
- Hozzám? Bármikor…
Felnevettem, ám a nő megunta és a székre tessékelte a vevőt. Én vigyorogva álltam ott fönt, és folytattam a beszélgetést. Mire végeztünk, sikerült egy amolyan döntetlenre jutnunk. Cuccainkat felmarkolva vártuk a fiúkat. Nem is tudom, miért… Majd a kirakat előtt megálltunk.
- Lassan menni kéne… - vetettem fel.
- A fagyi! – emlékeztetett készségesen a barátnőm. Én a kezeimet felemelve védekeztem.
- Jól van, na! Csak egy kósza ötlet volt. Ott van egy kávéház, közel a kijárathoz. Megfelel?
Lelkesen bólintott, én meg reményvesztetten csóváltam a fejem. A srácok jól szórakoztak. Feléjük fordultam, viszont ekkor megláttam egy szőke fejet a hátuk mögött. Egy lépést arrébb mentem, így már takartak a fiúk. Szerencsére nekik ez nem tűnt fel.
- Fagyi? Jöttök? – kérdeztem barátságosan. Ők csak bólogattak. – Amúgy Dyana vagyok. De szólíthattok Dynak is. – Malfoyra való tekintettel nem mondtam a vezetéknevemet. Julie követte a pillantásomat, és megértően nézett vissza.
- Julie! – jelentette ki, majd szalutált. 
- Blanche? – kérdezte a hosszabb hajú. Én felnevettem, míg ő piros lett.
- Nem, ez csak egyfajta… becenév… - magyarázta.
- Én James vagyok, ő pedig itt mellettem Sirius. És ha jól sejtem, ti is hetedévesek lesztek a suliban. – kezdte a beszélgetést a szemüveges. Szépen elsétáltunk egy színes napernyős kávézóhoz, majd pár órát ott töltöttünk. Az egész estét végig nevettük, mikor a bajkeverésükről beszéltek. Persze, ilyen nekünk is van. És meglepő, de a büntető munka nem változik iskolánként. Ugyanúgy végig sikáltuk párszor a trófeatermet, mint ők.
- Van egy terem az iskolában – kezdte Julie, a szimatom pedig egy cikis helyzetet jelzett. – A nagyterem közelében van, egy tó. Tudom, ez a Roxforti birtokon is van, de ez egy szobában. Minden szabadidőnket ott töltjük, mármint… Töltöttük… Az egész olyan, mint egy mese. Sellők vannak benne, és lidércek, valamint valami tündérszerűségek repkednek körülötte.
- Milyen jó is volt az, amikor összekötötték a cipőfűződet… Vagy amikor belekapaszkodnak a hajadba… - tettem hozzá.
- Ne rontsd el! Ő – bökött a fejével felém – sosem szerette. Nem igazán szereti a tavakat. Sőt, úgy alapvetően a vizet. Bár ez érthető…
- Csak a napi mennyiséget kivéve. Ki tudja, mi lakik bennük. 
- Bár, egyszer ki kellett takarítanunk, büntetőmunka jelleggel. – nyugodtan folytatta, én pedig meg tudtam volna fojtani. – Gondolom, már eléggé csillogtak a trófeák… Az eredmény a lényeg… Azóta én sem mentem a közelébe… 
- Sokszor kaptak rajta titeket? – kérdezte Sirius.
- Az elején, persze – válaszoltam könnyedén. – Aztán mindent kitanul az ember. Hogy hogyan menjem, mikor, és hova bújjon, ha észrevennék… Bár, azt hiszem, minket másodikos korunkban kaptak rajta utoljára.
- Az volt az utolsó. Az a bizonyos tósikálós büntetés… 
A srácok nevettek. Még beszélgettünk egy kicsit, majd rémülten felpattantak. Most jutott eszükbe, hogy két barátjukat, Remust és Petert az utca másik végében hagyták. Szemrehányóan ciccegtem, majd egy kisebb vita alakult ki a fizetés miatt. A fiúk győzködése megtette a hatását, és végül is ők állták az estét. 
- A Roxfort Expresszen találkozunk! Nagyon fogunk haragudni rátok, ha be sem köszöntök! Ne felejtsétek, 11 órakor indul! – emlékeztetett minket James. Sirius látványos csókdobással búcsúzott, ami miatt felhangzott pár sóhaj. Olyan aranyosak… Mi csak vigyorogva integettünk és követtük őket a tekintetünkkel, amíg el nem tűntek a tömegben. 
- Tényleg aranyosak… Azt hiszem, ha ilyen társaságunk lesz ebben az évben idén sem fog sikerülni, amit Fevrier tanár úr eltervezett. Hallom is a hangját…
Comme les enfants… 
- Toujours comme les enfants…* - Majd egymásra nézve felkacagtunk. 


§


Már kigyúltak a fények, amikor Lily felé igyekeztünk. A jó hangulat nem múlt el. Az ajtó előtt megálltunk, mert úgy tűnt, az Evans család nem ért még haza. Letelepedtünk a lépcsőre és hallgattunk. Én a csillagokat vizsgáltam. Én szerettem az asztronómiát, mindig is jó jegyeket kaptam a vizsgákon. Julie viszont ki nem állta és legalább olyan sületlenségnek tartotta, mint a Jóslástant. Az ő igazi erőssége a Bűbájtan volt. Elég volt egyszer látnia, ahogy megmutatta a tanár, és tudta is utánozni. Mindig sikerélményei voltak. A Sötét varázslatok kivédése tantárgy szintén a kedvenceim közé tartozott, egyszer sem kaptam V-nél rosszabbat. Ugyanez sajnos a Bájitaltanról már nem mondható el. Súlyos depresszióba estem, amikor kiderült, hogy egy aurornak arra is szüksége van. RBFen sikerült egy E-t összehoznom, ami bár nem a legjobb, mégis rettentő büszke vagyok rá. Küzdöttem is érte eleget. A Mágiatörténet pedig… Kellemes kikapcsolódás… Bár Sirius elmondása alapján ez nem fog változni a Roxfortban sem… A hosszú csendet Julie törte meg.
- Ne haragudj a maiért, Zsebcica. Nem tudom, mi ütött belém, a tavas történet közben. Nem sokon múlott, hogy kifutott a számom, hogy azért nem szereted a vizet, mert macska vagy. Bocs… Párduc… - javította ki magát. 
- Nem gond. Az a lényeg, hogy nem derült ki. Remélem, tényleg osztálytársak leszünk. Én legalábbis várom. Itt vannak a srácok, ergo, a szórakozás adott. Lily pedig iskolaelső, talán ha szépen kérjük, tanulni is segít. Sőt, szerintem még csak kérni sem kell majd…
- Tényleg. Mit mondott, mikor Blackről kérdezősködtél?
- Nem mondtam neki, hogy a vőlegényem… Ha tényleg olyan nagy híre van a suliban, hogy minden második lány oda van érte, felérne egy halálos ítélettel, ha kitudódna, hogy kije vagyok. Vagy leszek... Elméletileg… Bennem azért még a remény, hogy ki tudom ezt játszani valahogy… Mármint… Anyát…
- Csak egyféleképpen lehet megoldani… De azt te is tudod, hogy mivel jár. – Felém fordult. – Ugye tudod, hogy bármi is történik, hozzánk mindig jöhetsz?
- Sokat jelent nekem. De egyelőre nem akarom, hogy anya kitagadjon… Nehéz lenne hirtelen megállni a saját lábamon… És ki tudja, hátha addig megkedvelem a helyzetet…
- Rendben. Én sem szeretném. Csak azt akartam, hogy tudd, hogy nálunk mindig otthonra lelsz. Anya is kérte, hogy mondjam meg neked.
- Tényleg? 
- Ühüm. És kijön velünk a pályaudvarra. Ideutaznak…
- Utaznak!? Ugye nem… Mondd, hogy nem… 
- De. Édesanyád is jön, hogy elbúcsúzhasson tőled. Anya nem akarta lebeszélni… Pedig tudta, hogy nem fogsz örülni.
Hevesen bólogattam, majd egy hirtelen zaj miatt leestem a helyemről. A család mosolyogva állt a járdán. Csendben megvacsoráztunk, majd Julievel segítettünk elpakolni. Mivel Lily szülei muglik, ezért az ő módszerükkel tettem. Ha anya ezt látná… Felrobbanna dűhében… A gondolatra felnevettem. Azért azt megnézném… Roppantul furcsa volt megszokni… Először élveztem… Aztán rájöttem, hogy nem szeretek mosogatni. De azért lelkiismeretesen végigcsináltunk mindent. Hiába küldött minket aludni Mrs. Evans, addig amíg rend nem volt a konyhába, mi nem mentünk el. Igaz, hogy az elején néha ebben több volt a kár, mint a haszon, de idővel ez is változott. Álmosan felballagtunk a szobába, ahol Lily fogadott minket. Végig nézett mindent, amit vettünk. Aztán kifaggatott minket a napról. Mit csináltunk és hogyan… Mi pedig meséltünk. És mintha összebeszéltünk volna – pedig nem -, a fiúkról egyikünk sem szólt semmit.


*- Mint a gyerekek...
- Mindig úgy, mint a gyerekek.. 
 
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.